Bezárás
Magyarországi választások

NERdély 2.: hogyan alakította át az erdélyi politikát a Fidesz?

Hogyan viszonyulnak az erdélyi magyar politikai elitek a második és harmadik Orbán-kormányhoz? Hosszú távon milyen hatása lehet a civil szférára a több milliárd forintos, ötletszerűen megítélt támogatásoknak? Lehet-e fizikailag Romániában, fejben azonban Magyarországon élni? Többek között ezeket a kérdéseket járjuk körül az Átlátszó Erdély által szervezett kerekasztal-beszélgetés második részében.

Informális beszélgetések során ma már rendszeresen felmerül az, hogy a magyar kormánynak egyre növekszik a hatalma az erdélyi magyar közösség, és kiváltképp az erdélyi magyar elitek fölött, tudomásunk szerint azonban ezt a kérdést eddig senki nem járta még alaposabban körül.

A NERdély projektünkkel arra vállalkozunk, hogy az Fidesz erdélyi terjeszkedéséről, és ennek a terjeszkedésnek a következményeiről írjunk, elemzőket, politológusokat, társadalomtudósokat megszólaltatva. A projektünk első része egy kerekasztal-beszélgetés, melyen Bakk Miklós, Kiss Tamás, Toró Tibor, Salat Levente és Székely István Gergő elemez.

A beszélgetés szerkesztett átiratának első részét tegnap publikáltuk:

NERdély 1.: így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz

Az erdélyi magyar politikai elitek viszonya a második és harmadik Orbán-kormányhoz: hogyan alakította át a politikai erőviszonyokat a NER? Beszéljünk a mostanában elfojtott, de nyilvánvalóan létező feszültségekre úgy az RMDSZ-en belül, mint az RMDSZ és az EMNT/EMNP viszonylatában, illetve a Fidesz által felhalmozott politikai/kommunikációs know-how exportjáról.

Toró Tibor: A Fidesz, majd 2010-től az Orbán-kormány három stratégiát alkalmazott az erdélyi magyar politikai elittel kialakított kapcsolatában. Az első főleg a 2010-es évek elejére volt jellemző, és talán még visszanyúlik az ellenzéki éveire is. Ekkor valamiféle pluralizmust próbáltak létrehozni azzal, hogy az RMDSZ ellenzékét megpróbálták intézményesíteni és támogatni.

Fontos aláhúzni, hogy szerintem ez nem volt egységes Fidesz-politika, nem volt tiszta, hogy ennek a kérdésnek Fideszen belül ki a gazdája. Különböző Fideszes politikusok különböző pártokat és csoportosulásokat támogattak, de voltak olyanok is, akik továbbra is az RMDSZ-szel való partnerség megtartása mellett érveltek.

A második megközelítés a 2012-es választások következményeként a 2014-2016-os periódusban vált látványossá, amikor azt mondták, oké, ha az ellenzéket nem sikerül megerősíteni, akkor alakítsuk ki újra az egységes magyar képviseletet. Az RMDSZ szempontjából ez az egység egy kontrollált versenyként jelenne meg. A kisebb pártok, amikor lehet, például helyhatósági választásokon egyfajta szelepmechanizmusként működnek:

aki haragszik az RMDSZ-re, az szavazhat rájuk.

Azonban parlamenti választásokon egységesen indulnának. Ebbe az MPP úgy tűnik, belement, hiszen 2016-ban feltette jelöltjeit az RMDSZ-listára, azonban érdekes módon az EMNP elutasította, ami konfliktushelyzetet eredményezett úgy a Fidesszel, mint az RMDSZ-szel.

Ennek a játszmának több stádiuma van. Első körben az EP-választásokon Tőkés Lászlót felvették a Fidesz-listára. Ezzel meggátolták annak lehetőségét, hogy újra külön induljon. Második körben nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy ne indítsanak elnökjelöltet a 2014-es elnökválasztáson. Szilágyi Zsolt mégis elindult.

Harmadrészt nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy 2012 után ne induljanak külön a 2016-os parlamenti választásokon. Az EMNP végül nem indult el, és ez a Fidesz és a magyarországi közszolgálati média RMDSZ melletti nyílt kiállásának is köszönhető.

Egyesek azt vizionálták, hogy a Fidesszel való szembemenés miatt akár letekerhetik az EMNT magyarországi támogatásait, ami végzetesnek bizonyulna a szervezet számára. Ez azonban eddig nem valósult meg.

A harmadik stratégiát én szétdarabolásnak nevezném, ami nem más, mint amit az előzőekben lojalitási versenynek neveztetek. Itt gyakorlatilag már nemcsak a pártok versenyeznek egymással, hanem a pártokon belüli szereplők között is versengés alakul ki. Ez egyelőre az RMDSZ-en belül érdekes szerintem, mert az, hogy ki mennyire van rákapcsolódva a magyarországi hálózatokra, vagy hogy mennyi erőforrást tud lehívni, fogja meghatározni a párton belüli hierarchiákat is.

Például ebből a szempontból fontos elem lesz, hogy ki fogja működtetni a székelyföldi gazdaságfejlesztési programot, kinek a kezében lesz a falugondnok-hálózat, ki kap támogatást úgynevezett „jogvédelmi” tevékenységekre, stb. Egyáltalán nem mindegy, hogy hány szereplős ez a verseny, melyik programnak ki lesz a gazdája, kihez fognak kerülni ezek az erőforrások.

Sokan azt mondják, hogy vannak olyanok az RMDSZ-en belül, akik elvi szinten nem támogatják ezt a típusú politikát. Nem így képzelték el a magyarországi kapcsolatokat, vagy Markó Bélához hasonlóan az egyenlő távolságtartás hívei a magyarországi pártokkal szemben. Úgy gondolom, ilyen személyek egyre kevesebben lesznek, ha másért nem, akkor azért, mert kénytelenek instrumentalista módon rákapcsolódni az új típusú hatalmi hálózatokra, és beszállnak ebbe a versenybe.

Ami a know-how exportot illeti, hogy válaszoljak a kérdés ezen aspektusára is, szerintem fontos, hogy a budapesti politika úgy jelenik meg, mint követendő példa, egy jó recept. Ezzel szerintem az a probléma, hogy nem is nézünk másféle receptek után. Nem próbálunk körülnézni, hogy milyen típusú stratégiákat lehet esetleg követni. Jól látszik, hogy a pártok kommunikációjában is megjelennek Magyarországról átvett panelek, és ez szerintem nem feltétlenül szerencsés.

Bakk Miklós: A kontrollált versenyhez fűzném hozzá, hogy az az érzésem, gyakran esünk abba az elemzői vagy teoretizáló hibába, hogy különböző fejleményeket egy jól elgondolt, de rejtett – rejtegetett – törekvés eredményeként írjuk le. Ezzel szemben viszont úgy gondolom, hogy

a politikában sokkal gyakrabban érvényesül a nem szándékolt következmények logikája.

Amikor a Fidesz elkezdte támogatni az RMDSZ-szel szemben álló kis pártkezdeményezéseket, az MPP-t, majd az EMNP-t, akkor ezt az egészet fel lehetett úgy is fogni – most talán én is abba a hibába esek, amelyet az előbb leírtam! –, hogy itt tulajdonképpen belépett a román állammal szemben egy olyan nemzetépítési versenybe, amelyben a román nemzetállam az RMDSZ-t preferálta.

Tehát azt is lehetett volna gondolni, hogy míg az EMNP és az MPP különálló és az RMDSZ-szel szembenálló képződmény volt, e pártok harca, azaz az EMNP-éjé és az MPP-éjé az RMDSZ-szel szemben, tulajdonképpen a román és a magyar nemzetállam proxiháborúja volt az erdélyi magyar társadalmon belül. Aztán a Fidesz rájött arra, hogy ebben a háborúban nem kerülhet nyerésre, és akkor következett be, ugyebár, az átnyergelés az RMDSZ-re.

És úgy látom, kialakult menet közben egyfajta racionalitás. Jelen pillanatban, addig, amíg a román államtól és a magyar államtól kapott támogatások nagyjából egy komparatív tömeget alkotnak az RMDSZ számára, tulajdonképpen az RMDSZ egyfajta „kettős ügynöknek” tekinthető: mind a román nemzetállam „ügynökének” a romániai magyar társadalom felé, mind a magyar állam „ügynökének”, ágensének a román nemzetállam felé a szükséges közvetítések és kiegyensúlyozások tekintetében.

Aminek a haszna tulajdonképpen az, hogy van egyfajta stabilizáló kontrollja a két nemzetállam versenyének a verseny témája fölött. Ez relatív stabilitás, relatív egyensúly, hogy meddig áll fenn, azt én nem tudnám megjósolni. Az egyensúlyt történelmi szempontból nagyon nyitott helyzetnek látom.

Kiss Tamás: Mindenképpen az egyik lehetséges értelmezési keret, hogy a román és a magyar nemzetépítések között egyfajta verseny zajlik, és a bukaresti és budapesti központok különböző csoportokat preferálnak. A „kettős ügynök” szerep, ha jól értem, azt jelenti, hogy az RMDSZ valamiféle közvetítő szerepet játszik, ami csak akkor működik, ha mind román, mind magyar oldalról megerősítést kap.

Viszont a Fidesz térnyerése kapcsán én még visszatérnék a lojalitási verseny kérdésére. Azt gondolom, hogy itt az Orbán-rezsim által sokkal szélesebb körben és több szinten alkalmazott hatalmi technikáról van szó. A különböző szereplők versenyeztetése, a felelősök és hatáskörök lebegtetése úgy tűnik, meglehetősen általános.

De korlátozzuk magunkat a nemzetpolitikára. Amikor úgy tűnik, hogy nincs egységes Fidesz-stratégia, hogy nincs a nemzetpolitikának gazdája, az azért van, mert nem csak az itteni, hanem az ottani szereplők is meg vannak versenyeztetve. Nemzetpolitikai témában leginkább Semjén Zsolt, Németh Zsolt, Kövér László és Lázár János.

A diffúz hatalmi struktúrák szerepét Hannah Arendt is érintette a Totalitarizmus gyökereiben. Ezzel nem akarom az Orbán-rezsimet ebbe a körbe utalni, de maga a leírás meglehetősen plasztikus. Amellett, hogy a szereplők versengenek, a diffúz hatalmi struktúrák folyamatos bizonytalanságot tartanak fenn, ahol

sem a politikai szereplők, sem egyéb érintettek nem tudják, hogy éppen kinél van a marsallbot.

Ha pedig ez így van, akkor az RMDSZ vezetősége teljesen más helyzetben találja magát, mint amihez a románokkal való viszonyban hozzászokott. A kontroll-kooptáció lényege ugyanis, hogy az amúgy minden szempontból fölényben lévő többségi fél azt legalább elismeri, hogy az RMDSZ-központ az egyetlen legitim tárgyaló, és nem kezd el párhuzamosan más magyar szereplőkkel is alkudozni.

Tibi korábban azt mondta, hogy 2011 után a rendszer a románok irányába is decentralizálódott. Szerintem ez nem így van. Inkább azt mondanám, hogy Băsescu esetében volt egy kilengés. Két értelemben is. Egyrészt a volt elnök megpróbált a magyar választókkal direktben kommunikálni. Másrészt megjelentek a követei (például Elena Udrea) a székely lófőknél, akikkel úgy kezdett üzletelni, hogy az RMDSZ-központot kihagyta. De nem látom, hogy ebből rendszer épült volna. Viszont ami a bukaresti relációk esetében kilengés, az a budapesti relációk vonatkozásában főszabály.

Ugyanis a Fidesz (a NER, Orbán) az RMDSZ-t megversenyezteti az EMNP-vel, és az RMDSZ-en belüli érdekcsoportokat megversenyezteti egymással. És ebben a struktúrában az RMDSZ-központnak nincs semmiféle tárgyalási monopóliuma. Így teljesen más hatalmi struktúrába kerül.

Persze kérdés, hogy ez miért van így. Az egyik lehetséges olvasat, hogy Orbán a Bibó Szakkollégiumban Hannah Arendtet bújta.

A másik olvasat, hogy nincs semmilyen központi nemzetpolitikai tervezés, hanem pőre klienteláris logika van. Egyszerűen, aki az informális hatalmi hálóban személyesen jobban pozicionált, annak jutnak a források. Nincs mögötte semmi több. Így az egyes szereplők érdekérvényesítő képessége teljesen esetlegesen épül fel.

De az eredményt tekintve mindez tulajdonképpen lényegtelen. A lényeg, hogy a hálózatok és az alkuk struktúrája teljesen más, mint román viszonylatban. Itt igazából az 1990-es évek elejére tértünk vissza, amikor Domokos Géza idejében a magyar vezetők (egykori pártkáderek) személyes nexusainak volt döntő szerepe az ügyek „elintézésben”. Bizonyos értelemben ehhez hasonlít, ami most a Fidesz és az erdélyi magyar elitek között van.

Székely István Gergő: Az is benne van, hogy ez a rendszer sokkal kifinomultabb annál, mintsem csak úgy ki lehetne esni a kegyekből. Igazából a Fidesz szempontjából nagyon olcsó fenntartani, hogy legyen néhány olyan elit csoport, akik melegítenek a pálya szélén. Ezek az elitcsoportok – konkrétan az EMNP-re és MPP-re gondolok – nincs hová forduljanak. Igazából nekik vagy a Fidesz van, vagy semmi, ezért könnyű őket készenlétben tartani. Ebből a szempontból sokszor felmerült korábban a lélegeztetőgép metaforája.

60418_kerekasztal_sipos

Kiss Tamás: Amúgy meg Erdélyben nagyon szűk a káderállomány. Nem csak a Fidesznek számukra, hanem nekik a Fidesz számára sincs túl sok alternatívájuk.

Székely István Gergő: Ennek iskolapéldája a Vajdaságban Ágoston András (a VMDP korábbi elnöke), aki egy adott ponton, miután Orbán a VMSZ-t tette meg a Fidesz stratégiai partnerének, azt mondta, hogy Magyarország miniszterelnökének nem mondhatunk ellent, nem indulunk a választásokon, és szavazzatok úgy, ahogy a nemzet miniszterelnöke mondja, vagyis a VMSZ-re.

Erdélyben ilyen még éppen nem volt, de nem tudom, hogy a jövőben nem lesz-e ilyen. Az erdélyi magyar választási kínálatnak a kialakításában szerintem Budapestnek egyre fontosabb lesz a szava.

Mi a látszólag könnyen megítélt, nagy összegű támogatások, és ezek rövid és hosszútávú hatása az erdélyi magyar civil szférára, sajtóra valamint egyházakra? Hogyan lehet ésszerűen/fenntarthatóan építkezni egy olyan környezetben, ahol több milliárd forintos közpolitikai döntéseket ilyen-olyan lobbitevékenységek hatására, ötletszerűen, hatástanulmányok és szakértői elemzések nélkül hoznak?

Salat Levente: Én a magam részéről a magyar támogatáspolitikának a korábbi, 2010 előtti formáit is lélegeztetőgépnek tartottam, abban az értelemben, hogy azok, miközben a szülőföldön való boldogulást voltak hivatottak elősegíteni, módszeresen elmulasztották a fennen hangoztatott cél egy nélkülözhetetlen elemének, a többség-kisebbség közötti viszony javításának az elősegítését. A támogatások különböző formái tulajdonképpen a lojalitás-struktúrák kialakításának és fenntartásának a korai változatai voltak már akkor is, most pedig ennek a magasiskoláját látjuk.

Képletesen szólva, az egész magyar nemzetpolitikát úgy is fel lehet fogni, mint egy önmagát beteljesítő jóslatot a fogalomnak abban az értelmében, amelyet a kultúrák-közi pszichológia irodalmában használnak a sztereotípiás gondolkodásmód egyik jellemző mechanizmusának a leírására. Erre az jellemző, hogy létezik egy markáns elvárás arra nézve, hogy egy bizonyos embercsoport tagjainak hogyan kell viselkedniük, és egy idő után az elvárás elkezd valóságként visszaköszönni.

A jelenlegi magyar nemzetpolitikában nagyon nyilvánvalóan megfogalmazódik egy igen határozott elképzelés arra vonatkozóan, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak mi jó, és hogy milyen kérdésekhez miként kellene viszonyulnunk annak érdekében, hogy jó magyarokként ítéltessünk meg. Ezen én mindig felháborodok, mert legalább három évtizede tapasztalom folyamatosan, hogy Budapesten egyszerűen nem értik Erdélyt, még azok a kiváló történészek és kutatók sem, akik egyébként sokat tudnak ennek a vidéknek a történelméről és jelenéről. Ezenkívül Ablonczy Balázs vagy Pál Judit írásait olvasva szerezhetünk tudomást arról, hogy

valahányszor Budapest saját logikája szerint avatkozott be az erdélyi viszonyokba, abból mindig baj lett utóbb,

leginkább azok kárára, akik itt éltek, és itt képzelték el gyerekeik jövőjét is. Nem alaptalan tehát azt feltételezni, hogy az a markáns beavatkozás az erdélyi magyarság jövőjébe, aminek ez idő szerint vagyunk tanúi, maga is elhibázott. Ennek ellenére és ezzel együtt az erdélyi magyarság egy ideje minden kétséget kizáróan úgy viselkedik, választott vezetőinek példáján is felbuzdulva, ahogy az elvárások vele szemben megfogalmazódtak.

Én folyamatosan annak a tapasztalatnak a súlya alatt élek, hogy egészében véve ilyen típusú megfeleléskényszereket produkál a magyar nemzetpolitika.

A NER-t én egy magas színvonalon üzemeltetett lélegeztetőgép-hálózatnak gondolom, amely révén nagyon hatékonyan lehet elérni, hogy az erdélyi magyarok tudják, hogy bizonyos dolgokról hogyan kell gondolkodni, hogyan kell helyezkedni, viselkedni ahhoz, hogy ne álljon le az „oxigén”.

Kiss Tamás: Levente, Te még jóval korábban használtad az erdélyi magyar civil szféra infantilizációja kifejezést. Ez azért volt akkor lényeges megállapítás, mert a magyar támogatáspolitikának is van története. Nem a mostani az első olyan periódus, amikor a Magyarországról érkező pénzek szerepe relatíve nagy. Például az első Orbán-kormány alatt a kilencvenes évek végén is egy ilyen korszakot éltünk meg. Az RMDSZ ekkor Bukarest felé orientálódott, és az erőforrás-allokációs képessége jóval a mostani fölött volt.

Azonban a Magyarország és Románia közti különbségek ekkor voltak a legnagyobbak. A román gazdaság a padlón volt. Ebben a helyzetben óriási dolog volt például a társadalomkutatók számára, hogy létre lehetett hozni a Jakabffy Elemér Alapítványt, vagy lehetett működtetni a Kriza János Néprajzi Társaságot. Ezek akkor a román kollégákéhoz képest többletlehetőségeket jelentettek.

Salat Levente azonban ekkor fogalmazta meg az infantilizációs elméletet, amit sajnos az idő vissza is igazolt. A lényeg, hogy a magyarországi támogatások nem teljesítmény-elvre épültek, hanem klienteláris struktúrákra. A pénzek reális tartalmi elszámolás nélkül lehívhatók voltak. Levente akkor mondta, hogy ennek nagyon nagy ára lesz, mert

az ebben a mezőnyben szocializálódott szervezetek egy más viszonyrendszerben életképtelenek lesznek.

Sajnos ez is lett, amikor az uniós források megnyíltak. A magyar szervezetek általában képtelenek voltak egy uniós pályázatot megírni vagy lemenedzselni. Most tegyük félre, hogy mekkora anomália, hogy az uniós pályázatok futtatására külön projektokrata réteg alakult, illetve, hogy az uniós pályázati rendszer maga is egy teljes képtelenség.

A lényeg, hogy a magyar szervezetek, de hasonlóan például a székely önkormányzatok komoly versenyhátrányba kerültek. A magyar támogatáspolitikához hozzászokott társaság semmilyen formában nem volt versenyképes.

Félő, hogy a mostani korszak is ebbe az irányba hat. A Magyarország és Románia közötti különbség ugyan nem olyan nagy, viszont a magyar támogatások összege ugrásszerűen megnőtt, emiatt megint olyan helyzetben vagyunk, amikor sok magyar intézményes szereplő számára a magyarországi támogatások perspektivikus dolognak tűnnek.

Viszont ezek a támogatások továbbra sem kompetitívek, kevéssé vannak tartalmi elszámoláshoz kötve. Így amellett, hogy a társadalmi hasznosulásuk kétséges, a klienteláris hálózatokat éltetik. A klienteláris alapú szerveződések természete pedig, hogy az eredeti inkubátor szerű közegen kívül, ahol létrejöttek, használhatatlanok. Nem lehet őket konvertálni.

60518_kerekasztal_sipos

Bakk Mikós: A hatástanulmányok és a szakértői elemzések kérdéséhez szólnék hozzá. Igen, jó lenne, ha lennének ilyen hatástanulmányok. De ezek a hatástanulmányok, elemzések is politikai eszközök általában, tehát úgy kell őket felfogni, mint bírósági tárgyaláson a vádiratot és az ügyvéd védőbeszédét. Mégis fontos, hogy a nyilvánosság számára legyenek ilyen elemzések, mert ezek racionalizálják a kérdést, és jelenítik meg olyan formában, hogy lehessen róluk tágabb körben érvelve beszélni, egyáltalán.

Miért nincsenek ilyen tanulmányok?

Úgy látom, nálunk a fő probléma az, hogy a civil és szakmai társadalmunk nem tud olyan legitim minősítő fórumokat hosszútávra létrehozni, amelyek el tudnák látni ezeket a funkciókat. Bizonyos értelemben még rosszabbul állunk, mint például a felvidékiek – náluk a kulturális téren, ahogy én látom, a CSEMADOK legitimebb, mint az EMKE nálunk.

Továbbá a felvidéki Kerekasztal – a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala – szintén sikeresebb tudott lenni, mint Erdélyben a hasonló elképzelések, amelyek jóformán még elindulni sem tudtak. Azt látom például – hogy egy egész konkrét kérdésre is utaljak –, hogy fél éve dolgozunk, eddig sikertelenül, a Székely Kongresszus meghosszabbításaként létrehozni valamiféle civil konzorciumot, amely olyan szakértői adatbázist működtetne, ahol a tudomány eredményei és a közpolitikai elemzések összekapcsolódnának.

Ugyanis a közpolitikának, pontosabban a szakmai tudományos eredmények politikai alkalmazásának egyik legfontosabb feltétele egyfajta nyelvi lefordítás: a tudomány nyelvéről a regnáló politikai célok nyelvére, az uralkodó politikai narratívák nyelvére való lefordítás. A közpolitikai elemzéseknek tehát tulajdonképpen ezt kell elvégezniük. De az ilyen típusú fórumokat, műhelyeket valahogy nem tudjuk előállítani, ha nem is mindenki, de legalább egy tágabb kör számára, hogy e körben legitim módon működjenek. Óriási problémának érzem ezt.

Toró Tibor: Úgy gondolom, hogy amennyiben képesek lennénk bizonyos esetekben előállítani – akár utólagosan – elemzéseket, közpolitikai szakértői anyagokat, megtörténhet, hogy lehetne ezeket a folyamatokat picit kontrollálni.

Nem hiszem, hogy ne olvasnák el, ha teszem azt leírnánk, hogy a kétszáz óvodából x számú befektetés olyan településre került, ahol pár éven belül nem lesznek magyarok, akkor ne módosulna a döntéshozatal. Valamilyen formában bele kellene folyni, mert ha nem is tudjuk a budapesti döntéseket befolyásolni, akkor legalább azt kellene megnézni, hogy a kivitelezést miként tudnánk befolyásolni.

Jelenleg sajnos az van, hogy ameddig eljutnánk oda, hogy hatástanulmányokról beszélgessünk, addigra már alá van írva a finanszírozási szerződés, és az is le van szögezve, hogy hová kell menjen a pénz. Úgy gondolom, hogy valamilyen formában szembesíteni kell ezekkel a problémákkal mind a döntéshozókat, mind pedig a végrehajtókat. A folyamatokra csak úgy gyakorolhatunk befolyást, ha leírjuk ezeket.

A Budapest központú médiatér kiterjesztése az erdélyi magyar közösségre: milyen hatása van annak, hogy jobban képben vagyunk a magyarországi politikával, mint a bukaresti történésekkel? Milyen hatása van a magyar közszolgálati médiában folyó menekült- és Soros-ellenes propagandának azokra a médiafogyasztókra (például a vidéken élő nyugdíjasokra), akik semmilyen más médiaorgánumot nem követnek?

Kiss Tamás: Nem csak a vidéken élő nyugdíjasokról van szó. Az erdélyi magyarok között például a menekültekkel kapcsolatban nagyon egységes álláspont alakult ki. Végeztünk olyan kérdőíves kutatást, ahol volt erdélyi magyar és teljes romániai mintánk is. Mi több, az eredményeket magyarországi mérésekkel is össze tudtuk vetni. Azt láttuk, hogy idegenellenességben az erdélyi magyarok mindenkinél „jobban teljesítettek”. De hasonló a helyzet például a romákkal szembeni előítéletek vonatkozásában is.

Azt hiszem, hogy magának az idegenellenességnek – és hát beszéljünk nyíltan, magának a rasszista diskurzusnak – kétfajta képlete van. Az egyik a teljesen reflektálatlan, kis iróniával „ártatlan” rasszizmus. Ez meglehetősen elterjedt Romániában, hisz itt még ma is hiányzik az a fajta polkorrekt kultúra, ami Magyarországon a kilencvenes években felfutott. Ez azt jelenti, hogy a román nyilvánosságban gyakran hiányzik a kérdéssel kapcsolatos reflektáltság.

Toró Tibor: A román sajtó például nyíltan kimondja valakinek az etnikumát.

Kiss Tamás: Igen, így van. Vagy azt hiszem, hogy egy átlagos vidéki polgármester esetében az, hogy miként viszonyul a cigányokhoz vagy a menekültekhez, nem képezi különösebben reflexió tárgyát. Mondhatni kulturálisan adott.

Magyarországon viszont ezt a reflektálatlanságot (nem magát a rasszizmust) a kilencvenes évek polkorrekt kultúrája kiölte. Ez a polkorrekt kultúra (vagy kísérlet) azonban 2006-ban nagyon látványosan összeomlott, amit a politikailag instrumentalizált rasszizmus korszaka követett.

Ez már nem az „ártatlanság” korszaka, amikor például a romák és nem romák közötti hierarchikus viszony mindenki számára mintegy magától értetődő („hisz azok csak cigányok”). Itt a rasszista beszédmód egyrészt a polkorrekt kultúra elleni lázadás, másrészt a szavazatmaximalizálás eszköze. Vagy mind a kettő egyszerre. Mármost az erdélyi magyaroknál ezt a kettőt kapcsolta össze az orbáni propaganda.

Az erdélyi magyarok úgy kapták nyakukba a politikailag instrumentalizált rasszizmust, hogy azt a politikai korrektség semmifajta kultúrája nem előzte meg. Az eredmény néha egészen komikus, alapvetően azonban eléggé elszomorító.

Ami az egységes médiateret illeti, a folyamat régebbi. A televíziózási szokások radikális átalakulása 2000 után kezdődött. Mára egyértelműen a magyar nyelvű csatornák dominálnak. Viszonylag új jelenség, hogy az írott sajtó is egyre inkább magyarországi (és a NER-hez köthető) kezekben koncentrálódik. A helyi kereskedelmi rádiók ezzel szemben a helyi RMDSZ-szervezetekhez kötődő vállalkozói csoportok kezében összpontosulnak. Az egységes médiatér leginkább a tévénézési szokásokon keresztül valósul meg.

Toró Tibor: Érdekes hozadéka a médiatér átalakulásnak és centralizálódásának, hogy gyakorlatilag sok esetben, ha az erdélyi magyar elit tagjai üzenni szeretnének a saját közösségük felé valamit, akkor ezt Budapesten keresztül kell megtenniük, és az M1-be, a Duna TV-be, a Kossuth Rádióba kell valamilyen formában bekerüljenek. Ezek azok a médiatermékek, amelyek segítségével globálisan juthatnak el az erdélyi magyarokhoz, és láttuk a 2016-os választásokkor, hogy nagyon érezhető hatásuk volt.

A gond viszont az, hogy ezeknek a termékeknek a szerkesztési logikája teljesen más, mint a helyi médiumoknak. Teljesen más napirend alapján működnek, az üzenetek teljesen más típusú szűrését eredményezik.

A politikusoknak olyan témákat kell felvetniük, amely illeszkedik a közszolgálati média szerkesztési logikájába. Például mindenki futott egy kört Gyurcsány Ferenc kapcsán, és ezek a megszólalások teret is kaptak, azonban mondjuk egy civil jogvédelmi siker már nem biztos, hogy érdekli őket. A lényeg az, hogy ebben a formában a közös médiatér a napirend központi politikai kontrollját is magával hozza.

Működni fog-e hosszú távon a jelenlegi, „fizikailag Romániában, fejben Magyarországon élünk” állapot?

Salat Levente: Hogy hosszú távon működhet-e, illetve ha igen, hova vezethet, az megint olyan kérdés, amellyel kapcsolatban csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Én személy szerint azt gondolom erről, hogy egyre inkább indokolt azt feltételezni, hogy az erdélyi magyar közösség olyan helyzetben van, amelynek jellemzésére alkalmazni lehet – egy kisebb fogalmi erőszaktétel árán – a kognitív disszonancia fogalmát.

Ezt a kifejezést a pszichológusok használják azoknak az eseteknek a leírására, amikor egy személy, rendszerint egy nagyon invazív, huzamosan tartó információs leterheltség következtében tudatmódosulást szenved, és olyan képzetekre tesz szert, amelyek nem adekvátak azokhoz a körülményekhez, amelyekben az illető személy él.

Noha a fogalmat nem közösségek jellemzésére találták ki, én azt gondolom, hogy a Budapest-centrikus médiatér kiterjesztése az erdélyi magyarok egy igen jelentős hányadára, vagy a magyar állampolgársággal is rendelkező romániai magyarok beemelése a magyar politikai mezőbe például a jelenleg zajló választási kampány során egy ilyen invazív információs beavatkozás, amely azt az illúziót keltheti az érintettekben, hogy problémáik kulcsa máshol van, mint ahol azt keresni kellene valójában.

Noha nagyon nehéz dolog ezt kimondani éppen ezekben a hónapokban – lassan években –, amikor azt kell tapasztalnunk, hogy az erdélyi magyar közösség minden vállalható, szalonképes és kellő befolyással rendelkező politikai partnerét elveszítette, de látni kell, hogy bűnös illúzió azt elhitetni az itt élőkkel, hogy az erdélyi magyarság helyzetét konszolidálni lehetne a román közvélemény, a politikai elit, az államapparátus akarata ellenében vagy akár attól függetlenül.

Kiss Tamás: Abban egyetértünk, hogy a Románián belüli politikai jövőkép hiánya óriási probléma. Lehet, hogy ez a legnagyobb probléma. Én is úgy érzem, hogy a magyar politikai osztálynak ötlete sincs, hogy milyen irányba induljon el. Ugyanakkor a közösség szintjén a kép sokkal árnyaltabb és ezen a szinten óvnék például a kognitív disszonancia használatától.

60518_kerekasztal_sipos

Bakk Miklós: Annak idején, amikor jómagam, de még sokan mások is, benne voltunk az autonómia-tervezetek megfogalmazásának a versenyében, sokan azzal bíráltak bennünket, hogy – bibói kifejezéssel – túlfeszült lényeglátók vagyunk, állandóan jövőképet termelünk, olyan messzeségekbe tekintünk, amelyeknek a közvetlen holnapjáról, a most megtehető lépésekről nem sokat tudunk mondani. Most meg az a baj, hogy nincs, aki jövőképet termeljen.

Nem tudom, hol van a dolog optimális szintje, ki mondja meg, hogy mi a reális, milyen mércével, módszerrel döntöd el, hogy reális. A politikus azt látja reálisnak, amit egy-két év alatt el tud érni, egy kutató viszont azt, amiről történelmi ismeretei, habitusa alapján úgy gondolja, hogy hosszú távon hasznos lehet. Egyik sem igazán járható út. Itt ismét a hamis realizmus és a túlfeszült lényeglátás bibói ellentmondása van a kérdésben.

Kiss Tamás: Én ezt nem teljesen így látom. Ti ugye 1993-1995 tájékán foglalkoztatok komolyan az autonómia koncepciókkal. Ebben az értelemben tényleg termeltetek egyfajta jövőképet. Viszont nem gondolom, hogy itt a túlfeszült lényeglátás és a hamis realizmus konfliktusáról lett volna szó. Egyszerűen az volt, hogy

létezett egy másfajta jövőkép is, ami az RMDSZ akkori vezetőit mozgatta, amit azonban nem tettek explicitté.

Vagy legalábbis nem úgy tettek explicitté, hogy nyilvános vitákat folytattak volna veletek. Ez a jövőkép pedig a már említett kontroll-kooptációs modell volt. Egyfajta de facto etnikai hatalommegosztás, aminek lényege a kormányzati részvétel és a többséggel folytatott alku, nem pedig a különböző autonómia-statútumok elfogadtatása.

Ez a fajta politikai integráció akkor az Európai Unió és különböző nemzetközi szereplők részéről mint egyfajta modell fogalmazódott meg. Valójában ezt a modellt tette magáévá az RMDSZ vezetése, anélkül azonban, hogy ezt a választóik fele nyíltan kommunikálták, vagy veletek megvitatták volna. Így valójában az autonómia-koncepciók légüres térben maradtak, a reális politikai folyamatok elmentek mellettük.

Szerintem a reális politikai jövőkép azt kellene jelentse, hogy ha nem is a legapróbb lépéseiben, alapvonalaiban mégiscsak vezetnie kellene a politikai folyamatokat. Szerintem a kilencvenes években az RMDSZ-vezetőknek volt jövőképük. Ha megnézzük a neptuni dokumentumokat, onnan azért az jön le, hogy Borbély, Frunda és Tokay rendelkezett jövőképpel. Ezek az emberek valahonnan valahova akartak eljutni (még hogyha ez az irány nem is tetszett mindenkinek, vagy ha így utólag nem tűnik is valami nagy ötletnek).

Ma viszont nincs semmi ilyesmi. A DNA olyan szintű bizonytalanságot teremtett, hogy a kontroll-kooptációs modell légüres térbe került. Egyszerűen nem működik, mivel senki nem védi be azokat a szereplőket, akik az erőforrás-alkukat vagy egyéb partikuláris megállapodásokat megkötik. Azt mondhatjuk, hogy a kontroll-kooptációs modell annak idején ahhoz a realitáshoz igazodott, hogy Románia egy úgynevezett patronázs-demokrácia. Egy ilyen rendszerben inkluzíve a kisebbségi jogi keret alkalmazása is informális politikai alkuk folyománya.

Szerintem a PSD-hez való jelenlegi viszony csak részben vezethető le onnan, hogy az RMDSZ érdekelt az igazságügyi reformban, amin keresztül megakadályozhatók a DNA túlkapásai. Én személy szerint ezt egy jogos politikai célkitűzésnek tartom. Azonban sajnos az is benne van a pakliban, hogy az RMDSZ-nek nem igazán van más alternatív forgatókönyve, mint a kontroll-kooptációs modell helyreállítása, ahol újraindulhat a Dragneával vagy más politikai vezetőkkel folytatott, jegyzőkönyvek nélküli informális alkudozás. Ez pedig kevés ahhoz, hogy politikai jövőképnek nevezhessük.

Változott-e a magyarországi, határon túli magyarsággal kapcsolatos percepció a szavazati jog, valamint az utóbbi évek kiugró összegű támogatásainak tematizálásával?

Kiss Tamás: Megfordítanám. Inkább az van, hogy az állampolgárság és a szavazati jog (ami hivatalosan a magyar politikai közösség részévé emelte az erdélyi magyarokat) nem írta át a hétköznapi azonosulási sémákat. Megmaradt egyfajta kettősség. Adott kontextusban az erdélyi magyar az nemzettárs. Ki lehet állítani egy ünnepségen, vagy utalni lehet rá mint sokat szenvedett magyarra. Más kontextusban azonban idegen, például ha munkaerőpiaci konkurenciát jelent, vagy félő, hogy hozzáfér a jóléti ellátórendszerhez.

Ez a kettősség szerintem folyamatosan jelen van, és ezen alapvetően nem változtatott Orbán nyolc éves regnálása. Gyurcsány annyit tett, hogy ezt ismét instrumentalizálta politikailag, ahogy ezt már megtette 2001-ben és 2004-ben. A paradox az egészben, hogy mindenki az idegenellenességet próbálja instrumentalizálni, ki-ki a saját nemzetképének megfelelően. A Fidesz a szíriai menekültekkel, Gyurcsány a határon túli magyarokkal szembeni elutasításra és irigységre épít. Ahogy korábban a Jobbik a magyarországi romákra fókuszált. Ezeknek az érzelmeknek szerintem elég hasonló az eredetvidéke.

Székely István Gergő: Szerintem történt némi elmozdulás. Fontos, hogy abból, amit baloldali politikai pártok blokkjaként tartunk számon Magyarországon, azokból most már egyedül a DK az, amelyik ezt a dolgot tényleg nyíltan fel meri vállalni. Igazából szerintem ennek az instrumentalizációnak valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy Gyurcsány számára világos volt, ez egy olyan téma, amivel a baloldalon ki tud tűnni a többiek közül.

Hogyan látja most az erdélyi magyar közösséget a romániai politikai elit? Ez mennyiben változott a 2010 előtti időszakhoz képest? Hogyan alakult az RMDSZ bukaresti mozgástere a Fidesszel való kiegyezés után? Volt-e egyáltalán ennek a közeledésnek valamilyen kimutatható hatása az RMDSZ bukaresti politizálására?

Bakk Miklós: Én úgy látom, hogy a szemléleti alapállás, ahogy a román politikai elit, általában a román elit az erdélyi magyarságra tekint, alapvetően nem változott. Ennek az elitnek a fő problémája, a meghatározó szemléleti kerete egyben a román nemzetépítés alapvető történelmi kérdése is.

A román nemzetépítésnek két történeti modellje alakult ki. Az erdélyi modell, amely a XVIII. századtól kezdődően a kultúrára, a civil társadalomra, az „öntudatot ébresztő” román elitre alapozott, és az ó-romániai, amely viszont az állam bürokratikus eszközeire épített. Nagy-Románia megteremtésével igazából a bürokratikus nacionalizmus győzött, ez örökítette át mind a mai napig alapvető szemléletét, amelynek a fő kérdése az, hogyan tudnánk mi, románok az erdélyi magyarokból jó román állampolgárokat csinálni.

Korábban a román bürokratikus nacionalizmus abban a belpolitikai problémalátó közegben mozgott, hogy itt vannak ezek a magyarok, ezek az irredenták, akik ezt nem akarják, azt nem akarják, és időnként odaátról, Magyarországról kapnak támogatást. Most úgy tűnik, hogy ez a dolog kezd egy geopolitikai fenyegetettség-érzésbe átcsapni, melynek lényege, hogy Románia nem találja a geopolitikai helyét, nagy veszélyeknek van kitéve, és

ebben a veszély-összességben a magyar tényező komoly faktor.

Salat Levente: Én ehhez a kérdéshez még azt tenném hozzá, hogy a román politikai elitnek az erdélyi magyarságról kialakított megítélését nem elhanyagolható mértékben befolyásolta és befolyásolja jelenleg is az, hogy miket tud, illetve miket gondol ez az elit az RMDSZ szerepéről, politikai teljesítményéről. Ebből a perspektívából ítélve, kétségkívül voltak jó időszakai ennek a megítélésnek, leginkább az RMDSZ korai kormányzati szerepvállalásaihoz köthetően.

Ami még azt a fura körülményt is elfogadhatóvá szelídítette a román politikai elit mérvadó része számára, hogy az RMDSZ-t amolyan kétarcú politikai realitásként fogták fel, amelyik autonómiázik időnként a választók megszólítása céljával, de ezt a kérdést nem hozza soha szóba a politikai tárgyalások során, és azért egy viszonylag olcsó és kiszámítható politikai partner.

Az RMDSZ és ezzel párhuzamosan az erdélyi magyarság megítélése akkor kezdett el romlani fokozatosan, amikor az erdélyi magyarság képviseletét biztosító szervezet a politikai következetességet nélkülözve vállalt kormányzati szerepet a legkülönfélébb összetételű kormánykoalíciókban anélkül, hogy ennek az okait és indokait meggyőző módon el tudta volna magyarázni a román közvéleménynek, a koalíciós helyzetekben pedig egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy céljai elérése érdekében a politikai zsarolás eszközeihez folyamodjék.

Az RMDSZ megítélésében fordulatot jelentett továbbá, hogy a szervezet 2014 őszén nyilvánosságra hozta a saját székelyföldi autonómia-tervezetét. Ez volt az a pillanat véleményem szerint, amikor az RMDSZ fokozatos elszigetelődésének a folyamata elkezdődött, és viszonylag gyorsan visszafordíthatatlanná vált, értelemszerűen nem függetlenül attól, hogy az RMDSZ egyre gyakrabban bukkan fel azóta a román nyilvánosságban a Fidesz-érdekek feltétlen kiszolgálójaként.

A politikai marginalizációból megítélésem szerint az sem jelent kiutat, hogy a jelenlegi kormánykoalíciónak több ízben is szüksége volt már az RMDSZ szavazataira a politikai stabilitás bebiztosításához. Ezekben a politikai játszmákban az RMDSZ rendkívül színvonaltalan kommunikációs teljesítménnyel lavírozta magát abba a pozícióba, hogy olyan politikai elemzők-kommentátorok, akik korábban nagy empátiával és adott esetekben akár elismeréssel írtak a szervezet teljesítményéről, most az RMDSZ-t a román demokrácia kerékkötőjének, egyenesen sírásójának látják. Érdekes egyébként, hogy ezekben a kontextusokban az a gondolat is felbukkan időnként, hogy az erdélyi magyarságról alkotott képet immár függetleníteni kellene az RMDSZ megítélésétől.

Nem itt van a helye annak, hogy elmélyedjünk az „ügyészállam vs. maffiaállam” dilemma részleteiben, de vitathatatlan, hogy az RMDSZ, amennyiben valóban jó oldalra helyezkedett ebben a vitában, nagy esélyt hagyott ki azzal, hogy nem sikerült a román közvélemény számára érthetővé tennie azt, amit a vezető kormánypárt nem tudott elég világosan elmagyarázni.

Bakk Miklós: Hát itt ugye az a probléma, most kicsit kiemelkedve az RMDSZ kérdéséből, hogy van egy olyan jogi kérdés, amely nem feltétlenül ellenségesít, nem antagonizál. A politikának viszont arra van szüksége, hogy mindent antagonizáljon. Én megpróbáltam megkérdezni néhány jogászt, és hát a szakmai válasz az volt, hogy ez a jogi módosító csomag olyan, hogy vannak benne jó dolgok, és vannak benne rossz dolgok.

Az nem egy kommunikálható dolog, hogy hát ebben vannak jó dolgok is, és vannak rossz dolgok is. Ha megmondod, hogy mi benne a jó dolog, akkor az azt jelenti, hogy csomó minden egyébről hallgatsz, tehát valamiféleképpen antagonizálod a problémát. Itt szerintem az nem megoldás a politika számára, hogy akkor ezekben a jogi részletvitákban elmerüljünk.

Kiss Tamás: Ahogy már mondtam, én nagyobbnak látom a bajt. Nemcsak a profi kommunikációs stratégia hiányzik, hanem a cselekvési stratégia, illetve a nyelvezet, amin keresztül az egész helyzet, mármint

az „ügyészállam vs. maffiaállam” kérdése megérthető volna.

Egyrészt nekem rettenetesen ellenszenves a professzionális városi középosztály antikorrupciós populizmusa. A DNA-val szembeni rajongást óriási problémának látom, és szerintem a román demokrácia legfontosabb kérdése, hogy a korrupcióellenes ügyészség ámokfutása valahogy véget érjen. A középosztály technokrata ideáljaitól és politikaellenes demokrácia-felfogásától is idegenkedem.

Másrészt azonban azt is problémának érzem, ha ezzel szemben egyedüli jövőképként a kontroll-kooptáció és a patronázs-demokrácia visszaállítása fogalmazódik meg. Ennél jóval több politikai innovációra lenne szükség ahhoz, hogy a román közvélemény az RMDSZ-t ne sorolja be a „retrográd” oldalra.

Kommunikációs szempontból pedig úgy érzem, hogy az RMDSZ egy lefele tartó spirálban van, amit a Horváth Anna elleni ítélet csak erősíteni fog.

Az Eckstein vs. más RMDSZ-es vezetők közötti értelmetlen vitában kiütközik például az adekvát fogalmi rendszer hiánya. Lehet valami abban, amit Eckstein mond, hogy az ügyészség működésében nincs közvetlen vagy szándékolt magyarellenesség. A korrupcióellenes harc (járulékos) következménye azonban mégis az, hogy tönkretette azt az integrációs modellt, ami a magyar elitek és a többség közötti alkufolyamatot az elmúlt 25 évben szabályozta. Jelenleg pedig nincs helyette semmilyen más integrációs modell. Ez pedig egy olyan probléma, ami miatt a korrupcióellenes harcnak mégiscsak van specifikus etnikai hatása (még ha nem is szándékolt).

Viszont az sem védhető és kommunikálható álláspont, hogy „a patronázs-demokráciát és a kontroll-kooptációt akarom vissza”. Hasonlóképpen a „szekusállamot”, mély államot sem tartom hatékony kommunikációs panelnek (anélkül, hogy az igazságértékébe belemennék). A magyar közösség irányába való mozgósító képessége kérdéses, román irányba vagy a nemzetközi színtéren pedig ebben a formában egyszerűen nem kommunikálható.

Toró Tibor: Nagyon fontos probléma ennek kapcsán, hogy olyan intézménnyel harcol, és az abba vetett hitet gyengíti ez a diskurzus, amelyet használni kellene alternatív stratégiaként. Jól látszik, hogy bizonyos kérdések (nyelvhasználati jogok végrehajtása, oktatási törvény bizonyos passzusainak végrehajtása) eseti alkuk segítségével nem megoldható, és az alternatív megoldási lehetőség az lenne, hogy megpróbáljuk igazságszolgáltatás útján érvényesíteni a jogok gyakorlatba ültetését.

Nem azt mondom ezzel, hogy bízni kell a román jogállamban, azonban differenciálni kell a különböző perek, esetek és célok között. A román jogállam nem egy egységes valami. Egyelőre úgy tűnik, hogy jobban működik mondjuk nyelvhasználati kérdésekben, mint korrupciós kérdésekben.

Nem tudom… ami biztos, hogy jogesetek kellenek, ami alapján fel tudjuk tárni a szisztematikus problémákat. A jelenleg folytatott kommunikációnak az a hátulütője, hogy megtörténhet, hogy az elkövetkezőkben meg sem próbáljuk az igazságszolgáltatást használni, mert hogy minek, úgyis tudjuk, hogy milyen döntés fog születni. Nem lesznek jogvédelmi perek, nem lesz min keresztül elmagyarázzuk a nemzetközi közösségnek a jogsértéseket.

Úgy gondolom, hogy annak a kijelentésnek, hogy a bíróságok etnikailag szelektív döntéseket hoznak, vagy hogy politikai kontroll alatt állnak, lehet létjogosultsága, azonban bizonyítani kell, és a korrupciós perek nem a legmegfelelőbbek erre. Főleg ha a politikai érdekképviselet politikai mobilizációs célokra is használja ezeket az üzeneteket.

A beszélgetést moderálta, és az átiratot szerkesztette: Sipos Zoltán


Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom