Bezárás
Diszkrimináció

Visszaszolgáltatták a várost azoknak, akik erre érdemesek

Nagyenyeden újabb hátrányos helyzetű közösségnek sikerült utat mutatni a város peremére. A Bethlen utcában élő hetven ember sorsa hasonlóan „oldódott” meg, mint 2010-ben, amikor huszonöt családot költöztettek a város határába.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy az Erdélyi Református Egyház 2007-ben visszaszolgáltatott ingatlanjaiban élő családok többségét a helyi önkormányzat, együttműködésben a református püspökséggel, a város határában elhelyezett konténerlakásokba költöztette.

A megközelítőleg hetven embert érintő kilakoltatás részleteiről alig olvashattunk hírt. Az önkormányzat hivatalos Facebook-oldalán megosztott, a konténerlakások fürdőinek felszereltségét mutató fotókon kívül egyéb információ nem látott napvilágot a kitelepítettek helyzetéről. Úgy tűnik, hogy a városban élőket főleg az érdekli, hogy elcsendesedett és rendeződik az arculata a központi utcának.

„Eddig csak leszigetelték a házakat, de már most rendezettebben néz ki az utca, hogy ők nincsenek benne” – fogalmazott a város alpolgármestere, Lőrincz Helga.

A Fehér megyei kisvárosba érkező busz a központban, a felújított nagyenyedi vár lábánál áll meg: körös-körül szépen felújított épületek, köztük a tekintélyes Bethlen Gábor Kollégium, majd a városháza következik. Számos kis borpince jelzi, hogy Enyed hagyományos borvidék.

A Bethlen utca a tájékozatlan látogató figyelmét is felkeltheti, hiszen a vár bejáratával szemben nyíló macskaköves utca többemeletes ódon lakóházai hívogatják a kíváncsi tekintetet. A Bethlen utca csendje, az elhagyatott romos épületek, a betört ablaküvegek mondhatnák el az itt élt családok és a szomszédokban felgyűlt düh és harag történetét, mesélhetnének az elszabadult indulatokról, az esti mulatozásokról és azoknak a szülőknek a próbálkozásairól, akik évekkel ezelőtt megpróbáltak kiköltözni a református egyháznak visszaszolgáltatott épületekből, de a szociális lakásra benyújtott kérésükre nem kaptak választ.

Az Erdélyi Református Egyházkerületnek visszaszolgáltatott ingatlanok egy része

Határ utca hány szám?

Ha valaki nem ismeri Nagyenyedet, és térképen keresi az új, épülő szociális lakónegyedet, ami mellé a konténerlakásokat is helyezték, hamar rájön, hogy valóban határon van ez a terület: itt ér véget ugyanis a városból kifelé vezető mezei út, a Határ utca.

Aki saját szemével fedezné fel a vidéket, és a helyiektől érdeklődik a Határ utcáról, azt készségesen a Bufa, azaz a legrégebbi cigánytelep felé fogják irányítani. Ide tervezik a szociális negyedet, és itt kaptak helyet a központból konténerlakásokba kiköltöztetett családok is a város két romatelepe, a Bufa és a Poligon mellett.

A Bufából a központba vezető út

„Én örülök, hogy jöttek, már kevesen voltunk. Legalább a mieinkkel vagyunk egy helyen” – magyarázza egy Bufa felé igyekvő nő, hogy miért örvend a szomszédságukba telepített jövevényeknek.

A fiatal, napbarnította arcú nő, amint észrevesz, egyből kiszúrja, hogy nem vagyok helyi – így kezdünk beszélgetni. A Bufán született, egyedül neveli a kisfiát. „Holnap jönnek értünk, visznek kocsival a szőlőbe. Nem nehéz munka, de vigyázni kell, hogy a szőlőt meg ne sértsük” – meséli az alkalmi munka részleteit.

Még a szocsiálba dolgozik, mondja, mintha a segélyért elvégzett közmunka valódi munkahely lenne. Más napszámos munkalehetőségről nem tud: majd szüretkor lesz még rájuk szükség, teszi hozzá.

Poros út vezet a Bufa felé: házak és egy gyár mellett halad, majd lassan véget ér. Újabb házak tűnnek fel a távolban – ez már a telep, de csak egy-két téglaház és pár viskó látható a sűrű fáktól. Itt mutatják a „bufások”, merre találom a szükséglakásokat, egy öregasszony pedig még az utolsó tíz méteren is elkísér.

„Érdemes egy fotót csinálni a telepről, vannak putri vályogházak, és vannak szép teraszosak is” – hallom Lőrincz Helga alpolgármestert, amint az irodájában ülve a telep „érdekességét” leírja.

A Bufa telep történetét is ő meséli el: „Egy Bufa nevű cigány népes családjával élt ott: vécekihordással foglalkoztak. Annak idején, amikor még a cigányok is rendesebbek voltak, valamiféle mesterséget is ismertek. Persze ez mindenhol eltűnt, ahogy a cigányoknak is a vállalkozó kedve. Sokan oda költöztek időközben.”

A piaci nyüzsgés mindenkié

Akik nem költöztek maguktól, azokat odaköltöztették – folytathatnánk a történetet, hiszen a Poligon is kilakoltatással jött létre 2010-ben – ők élnek a legtávolabb a várostól, a legnagyobb szegénységben és teljes iskolázatlanságban.

„Ha egyszer valami beavatkozás történik, egységesen fog történni” – kezdi magyarázatát zavart tanácstalansággal a városvezető a Poligon jövőjéről „Ők a legvisszamaradottabbak, kijár a szociális osztály, de nincsen bennük együttműködési szándék – mondja az iskolázatlanság okáról. – Senki nincs, aki minden reggel elmegy, megfogja a gyermek kezét és elhozza az iskolába, fizikai képtelenség egyelőre. Felszólítást kapnak állandóan” – részletezi az önkormányzat álláspontját.

A kerti sütések illatát érezni a levegőben, egy nő a háza előtti kályhán készíti az ebédet – mintha egy nagy piknikezés folyna, csak nem olyan vidám, és soha sincs vége.

A szükséglakások inkább konténerek, mint otthonok

A konténerlakások környéke a forró déli órákban csendes, a Bethlen utcaiak közül sokan nincsenek új lakóhelyükön. A szükséglakások körül rend van, a lakók láthatóan alternatív megoldásokkal próbálják a szűkös lakásokat kiegészíteni: bútorok hevernek letakarva, improvizált fészerben biciklik, még egy kisebb szükségkonyha is van az udvar egyik részén berendezve.

Konténerek a város peremén

Nem férnek el a hat négyzetméteres (családok esetén tizenkét négyzetméter) szükséglakásokban, de ha a vaskályha be is férne a konyhába, akkor sem használhatnák, mert tűzveszélyes. Nem tudják, mi lesz télen: a falak vékonyak – mondják –, a fűtés elektromos árammal pedig drága.

„A lakást fotózza nyugodtan, de engem ne, mert ismernek a városban” – mondja az idősödő férfi, aki diabéteszes, így kaphatott volna szociális lakást a városban: „Negyedik emeleti garzonba nem tudok felmenni, inkább költöztem ide.” Ő egy konyhányi részt épített kívülről az „egyszobás” konténerhez. Itt állnak – inkább felhalmozva, mint elrendezve – a régi lakása emlékei, egy aragáz, egy felakasztott csillár, a falakon fényképek.

Egy konténerben nagyjából egy kétszemélyes ágy fér el,

van aki egész szobabútort kellett a városban hagyjon – nem volt hová tennie. „Bezsúfoltak minket ide és itt hagytak” – mondja az üzletből két gyerekkel érkező, ideges nő: szerinte nagyon messze van az állomási kisbolt, nincs akire hagynia a gyerekeket, amíg az üzletbe megy. A férje dolgozik az autópálya építésénél, nem fog itt maradni – ismételgeti hol határozottabban, hol elbizonytalanodva.

„Az éjjel is ránktörtek, nem volt, aki megvédjen, itt voltam a gyerekekkel” – panaszolja a nő, milyen éjszaka az új szomszédsággal. Szerinte szemben azzal, amit a Bufában mondtak, és amit az alpolgármester asszony is mesélt, nem békés az együttélés a két roma közösség között. „Rossz példát látnak itt a gyerekek, a ház elé sem engedhetem ki őket.”

Az alpolgármester ellenben úgy látja, a kitelepítéssel nem romlott a közösség helyzete, nem marginalizálták őket, hiszen szerinte az új hely nincs is sokkal messzebb a várostól, van víz, villany, csatornázás, és még pozitív példát is láthatnak, hiszen a Bufában van, aki külföldön dolgozik, és saját házat épít.

„Amikor kiderült, hogy ki az, aki házba, tömbházba költözik, kik azok, akik konténerekbe, akkor jöttek olyan panasszal, hogy nem tudnak gyalog feljönni a városba, mondtuk, hogy maradhatnak ott lent, nem kell feljönniük a városba, és ha fel kell jönni, megoldják. Buszjárat nincs, mert van egy másfél kilométeres útszakasz, amin nincs aszfalt. Nem ez az egyetlen lakónegyed, ahol nincsen aszfalt.”

A város lakónegyedeiben nem áll meg az élet

Érdekes kontraszt, hogy míg megjegyzi, milyen jó hatással van a város különböző pontjain szociális lakásokban elhelyezett romákra az új környezet, hogy Felenyeden a szomszédok jó példája és a biztonságos lakhatás miatt sokkal inkább beilleszkednek a roma családok, később mégis azt állítja, hogy a kilakoltatás a város szélére, a már meglévő két romatelep mellé jó hatással lesz az oda költöztetettekre, hogy nem rontottak, hanem javítottak a lehetőségeiken.

„Gond a távolsággal nem kéne legyen. Iskolabusz eddig is járt oda, a távolság nem nagy. Normális lakónegyedet akarunk kialakítani. A Bufa negyed elején is modern házak épülnek. Nem akartuk mi a világ végére küldeni őket” – fejti ki Lőrincz, és hozzáteszi, az önkormányzatnak itt vannak telkei, csak így tudtak segíteni.

Nulla felé tart a kommunikáció kirekesztett közösségekkel

„Bárcsak volna valaki, akivel úgy tudnék beszélgetni, mint S.-szel, mert ők eljöttek hozzánk, a régi lakásunkban fogadtuk őket. Látták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Mindenben próbáltak segíteni” – idézi fel a kilakoltatott nő azt, amikor évekkel ezelőtt néhány kolozsvári jogvédő megpróbált a visszaszolgáltatott épületekben élő családokon segíteni, hogy rendezzék a papírjaikat, és szociális lakáshoz jussanak.

Nagyenyeden sok más erdélyi településhez hasonlóan nincs olyan jogvédő szervezet, amely kiállna a sokszor írástudatlan emberekért. Bár néhány karitatív szervezet Enyeden is tesz kisebb lépéseket a helyi roma közösségek érdekében, jogvédelemben jelentős beavatkozásra nincs helyi civil törekvés, sem érdekképviselet. Minél kisebb egy település, annál erősebbnek tűnik a tehetetlenség, a marginalizált közösségek iránti szolidaritás hiánya.

Nagyenyed térképe: a Bethlen Gábor utca és a romatelepek

A város elöljárója szerint, aki a konténerlakások ötletgazdája is, sikeres módszer volt, hogy a kilakoltatás előtt állókat utolsó pillanatban értesítették a végrehajtásról, hiszen ezzel megelőzhették az értelmetlen vitákat. Elmondta, hogy évek óta tudható, hogy a kilakoltatásra sor fog kerülni, mert az ingatlanok már újra a református egyház tulajdonában vannak.

„Mi nem kommunikáltunk velük. A püspökséggel többször egyeztettünk. Médiába sem jelentünk meg, nem kekeckedtünk azzal, hogy úgyis ki fogunk lakoltatni benneteket, elkészültek a szociális ankétok. Csak akkor akartuk jelezni, ha már megérett rá a helyzet. Elkezdtük a vásárlást, meghoztuk a határozatokat, ellenőriztük a törvényes keretet” – meséli Lőrincz, aki szerint, bár kezdetben volt néhány elégedetlenkedő azok között, akik nem a városban, szociális lakásban, hanem a konténerlakásokban kaptak helyet, mára szinte mindenki elfogadta a helyzetet.

A város határában elhelyezett családokat folyamatosan ellenőrzi a rendőrség és a szociális osztály, főleg a Bufában élőkkel való összetűzések elkerülése miatt – tudtuk meg. Maguk az érintettek ezt másképpen látják, ők úgy érzik, nem érdeklődik felőlük az önkormányzat.

„Szegénynek lenni nem jó”

Szinte nem telik el úgy hónap, hogy ne hallanánk hírt egyik vagy másik önkormányzat olyan lépéséről, amely megnehezíti a nehéz sorsú közösségek életét. Nem ritka ennek a szélsőséges formája, egész közösségek kiköltöztetése a település perifériájára.

A régi otthon emléke

„Vannak pozitív példák, de nem ez jellemző. Vidéki önkormányzatok esetében gyakoribb a forráshiány, a bénultság, a tétlenség. Van Nemzeti Roma Integrációs Stratégia, vannak intézmények, de az integrációt szolgáló közpolitikák finanszírozása hiányos, hatékonyságukat, eredményeiket nem monitorizálja senki következetesen. Ezeken kellene javítani. Ebben nemcsak az önkormányzatok tétlenek” – válaszolt az Átlátszó Erdély kérdésére Fosztó László, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa a főként roma családokat sújtó eljárások hátteréről.

A marginalizáció megfékezését előíró törvények megkerülése, elhanyagolása mögött összetett okok állhatnak: a szűkös forrásokon és adminisztratív kapacitáson kívül a politikai akarat hiánya jelenti a legnagyobb gondot.

„Az akarat hiánya a legproblémásabb – fejtette ki a kutató –, hiszen a források leginkább pályázathoz kötöttek, szóval oda, ahol nincs akarat, biztosan nem fog jutni. Maga a pályázati rendszer is felvet sok kérdést, mert az önkormányzatok közt nagyok az egyenlőtlenségek, a kicsiknek nincs kapacitásuk, bár lehet, hogy a nagyobb problémák éppen ott vannak.”

Elmondta, ez az oka, hogy a források nem mindig oda kerülnek, ahol legnagyobb a szükség. A kilakoltatások amoralitásán és jogtalanságán kívül a szakértő azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi polarizáció káros, mert gazdasági és demográfiai szempontból hosszú távon fenntarthatatlan egy olyan társadalom, amely ahelyett, hogy eltörölni igyekezne, fokozza az egyenlőtlenségeket.

„Egy önkormányzat vagy egy egész társadalom nem háríthatja el a problémát azzal, hogy ez a piac természete, aki nem bírja tartani a lépést, vagy lemarad a versenyben, álljon félre, költözzön ki a központból, gazdaságilag virágzó régióból, menjen falura, stb.” A gazdasági szempontok mellett a roma családok esetében az ellenük irányuló diszkriminációval vagy éppen rasszizmussal is számolni kell, hívta fel a figyelmet.

„Szükségünk van azokra az emberekre is, akik most nehéz helyzetbe jutottak” – véli a szociológus, aki úgy látja, a társadalmi integráció eszközeivel lehet segíteni abban, hogy a szegény családok hatékonyan kapcsolódjanak be a produktív és reproduktív folyamatokba.

Konyha az udvaron

„Nem minden roma szegény, de a szegények közt nagyon nagy arányban vannak a romák. Szegénynek lenni nem jó, különösen nem olyan időszakokban, mint amiben most is élünk, amikor a jóléti állam struktúrái, a szociális rendszer leépül, egyre kevesebb jut az adókból a társadalmi integrációra, és így a társadalom egészében a kirekesztési tendenciák erősödnek” – fogalmazott Fosztó.

Civil összefogás nélkül esélytelen kijutni a telepről

A Helyi részvétel a roma integrációban (LERI – Local Engagement for Roma Inclusion) kutatás 2015-2016. között folyt az Európai Unió Alapjogi Ügynökség megbízásából: Romániából Nagyenyedet és Kolozsvárt célozta meg a kísérleti jellegű projekt.

A LERI programban a roma közösségek helyzetének javítását 2020-ra tűzték ki célként. A nagyenyedi kutatás mindhárom, többségében roma közösséget bevonta, létrehoztak egy helyi akciócsoportot is, ami azóta támogatás hiányában már nem működik.

A program főként a lakhatási körülmények biztosítására összpontosított, és kiemelten fontos kérdésként kezelte az akkor még csak kilátásban lévő kilakoltatás megelőzését.

A LERI program keretében Enyeden, a Bethlen utcából tizenhárom háztartás részéről nyújtottak be kérvényt az önkormányzathoz szociális lakásra. Az alacsony pontszámok miatt senki nem kapott lakást, holott köztudott volt, hogy a református püspökség visszakapta az épületeket, és a lakóknak már nincs bérleti szerződésük. A következő évben immár segítség nélkül meg sem próbálták benyújtani a kérvényeket.

„Nagy igény van szociális lakásokra. Hála Istennek, megmaradt néhány szociális lakás, amelyeket a korábbi vezetőség nem osztott ki, így legalább most tudtuk használni őket. Voltak páran, akikben megvolt az igény, hogy elköltözzenek a Bethlen utcából, de vagy a szociális ankét vagy az iskolai részvétel miatt nem kaphattak lakást” – válaszolt Lőrincz Helga az Átlátszó Erdély felvetésére, hogy miért nem támogatták a korábbi elköltözési kísérleteket a visszaszolgáltatott lakásokból. „Ha volna reális igényük és dolgoznának, akkor ki tudnák fizetni a lakbért, nem olyan nagyok” – véli az elöljáró.

A nagyenyedi albérletek (online elérhető) piacának gyors feltérképezése alapján: garzon típusú egy szobás lakások ára 86-193 euro, a kétszobás lakások pedig 150 és 214 euro között alakulnak, ami tekintettel arra, hogy szociálisan hátrányos helyzetű családokról van szó, nem tűnik könnyen kifizethetőnek.

„Nem tartom feltétlenül igazságosnak, hogy aki semmit nem tanul, az előnyben részesüljön, mert sok a gyereke. A gyerekek ártatlanok, de aki tanul, azt is értékelni kell. Egyensúlyt kell kialakítani” – magyarázta az alpolgármester a szociális lakásokért benyújtott kérvények elbírálásának kritériumait.

A város határában ugyan várhatóan folytatódik a szociális negyed építése, arról nincs szó, hogy a most kilakoltatottak előnyben részesülnének ezeknek a felépítendő lakásoknak a kiosztásakor. A Bethlen utcaiaknak a szociális lakások odaítélésének kritériumrendszere szerint – ahogyan korábban is – elégtelen pontszámuk lenne, ha segítség nélkül egyáltalán próbálkoznának az iratcsomó benyújtásával. Így nincs más hátra: maradnak a konténerlakások a Határ utcában, a Bufa és a Poligon mellett.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom