Bezárás
Családon belüli erőszak

Nem pártok védik meg a nőket a párkapcsolati erőszaktól

2001-ig a nemi erőszak áldozataként csak lányokról, nőkről lehetett szó, férfiakról nem; a gyanúsított, aki feleségül vette a sértett felet, teljeskörű felmentést élvezett, akkor is, ha csoportosan elkövetett szexuális erőszak volt a vád. A családon belüli erőszak megelőzését és visszaszorítását szolgáló, 2003/217-es törvény módosításának jelentőségéről, a közösség és az intézmények szintjén végbemenő változásokról, az RMDSZ NEEEM! kampányáról László Éva pszichológussal, a BBTE Szociális munka tanszékének oktatójával beszélgettünk.

A mindennapokban betöltött nemi szerepek milyen vonatkozásához kapcsolódik az erőszak?

A legnyilvánvalóbb a szexuális erőszak, amit jóval gyakrabban követnek el nők ellen, mint férfiak ellen. És azok a formái gyakoribbak, amelyek súlyosabbak: nemi erőszak, szexuális kihasználás, kényszerprostitúció. Annak ellenére, hogy mindez előfordul a férfiak ellen is, az elkövetők döntő többsége mindkét esetben férfi.

A társadalmi jelleg abból is látszik, ahogyan gondolkodunk a szexuális erőszak, kihasználás kapcsán a prostitúcióról: hány férfi és hány nő fordul szexuális szolgáltatáshoz, ki mit enged meg magának anyagilag, státuszából kifolyólag? A párkapcsolati erőszak esetében ha egy nőt ver meg a párja, vagy ha zaklatja, a közösség sokkal elnézőbb, mint fordítva: mintha a női szerephez hozzátartozna, hogy a másik szolgálatára álljon, elviselje az őt érő bántásokat.

Nem akarunk arra a következtetésre jutni, hogy a férfiakban van a hiba…

Társadalmi, történelmi léptékekben kell értékelni a helyzetet: nem úgy, hogy a férfiak mind rosszak, a nők mind jók. Rendszerszerű viselkedésről van szó, nem véletlen, hogy így alakult, de nem is mentség. A fizikai adottságokból is adódik, hogy ha egy férfi ver meg egy nőt, annak nagy valószínűséggel súlyosabbak a következményei.

Nagyon sok férfi maga is elutasítja a bántalmazás bármilyen formáját, másrészt vannak nők, akik amiatt háborodnak fel, hogy miért beszélünk nők elleni erőszakról, mert ők úgy gondolják, hogy ez magánügy, vagy biztos „kiérdemelte, tett érte”, akit fizikai, szexuális bántalmazás ért. Ugyanakkor ezek a nemi szerepekhez kapcsolódó elvárások a férfiakra nézve is terhelőek lehetnek olyankor például, amikor megszólják, hogy „miért nem teszi helyre az asszonyt”, vagy hogy „anyámasszony katonája”, ha hallgat a párjára ‒ erről kevesebbet beszélünk, ez a férfiak számára lehet hátrányos.

A nőkkel szembeni erőszakot ma milyen társadalmi viselkedésformák erősítik, tartják fenn? Aki nem részese az erőszak elkövetésének, mivel járulhat hozzá akár tudattalanul?

Az egyik a járókelő-effektus, amikor tanúja vagyok valaminek, de háttérben maradok: azzal járulok hozzá, hogy a megállításában nem veszek részt. Ezt utcai bántalmazások esetén vagy a megfélemlítés, csoportos zaklatás esetén szokták emlegetni. Az erőszak által kiváltott félelem akadályozza meg ilyenkor a közbelépést: a félelem, hogy én is célpont lehetek.

Az oldana ezen, ha erősebb lenne a társadalmi védőháló, így az sem maradna egyedül, aki segíteni szeretne. Például ha hallom, hogy a szomszédban valaki veri a párját, biztos nem csak én hallom. Ha ki is hívom a rendőrséget, de egyedül maradok tanúként ‒ mert a többi szomszéd tagadni fogja, amit hallott ‒, akkor kisebb a hatékonyság esélye, mintha mindenki elmondaná, hogy mit hallott. Ha többen vannak, akik hasonlóan gondolkodnak és aktívak, elősegíti a közösségi fellépést.

Romániában mennyire nehezíti a szemléletváltást, hogy a családon belüli, párkapcsolati viszonyokra úgy tekintenek, hogy az nem tartozik a tágabb közösségre? Ellenérzést válthat ki, ha nyilvánosan tematizáljuk a családon belüli erőszakhoz, a nemiséghez, szexuális orientációhoz kapcsolódó kérdéseket.

Ami az erőszakot illeti, egyre inkább a közéletben tematizálódik, és kevés olyan hang van, amely szerint a családon belüli erőszak magánügy kellene legyen. Amióta mi a kétezres évektől ezzel foglalkozunk az Artemis ‒ Nők az Erőszak Ellen Egyesülettel, nagyon nagy változás történt. De még mindig inkább az az elvárás dominál a közösség szintjén, hogy a rendőrség oldja meg a kérdést.

Kolozsváron számos rendezvény, felvonulás, beszélgetés tematizál kényes kérdéseket, de a kisebb településekre, vidékre is jellemző ez a tendencia?

Országos szintű nyitásról beszéltem, de kisebb, zártabb közegek ellenállóbbak bármilyen változással szemben. Előrelépés mindenütt van, több kérdés fogalmazódik meg: bárhová megyek, mesélnek, kérdeznek esetekről, hogy mit tehetnek ‒ egyre inkább foglalkoztatja az embereket. Óriási lépés, ha felmerül a kérdés, hogy mit tehetnek, mit léphetnek maguk, ha erőszakot, bántalmazást tapasztalnak a környezetükben.

Az Artemisszel folytatott munkátok során, 1999 óta milyen intézményi változást tapasztalsz? Hogyan viszonyultak akkor a családon belüli erőszak eseteihez intézményesen, bírósági eljárások során?

A családon belüli erőszak elleni törvény első változata csak 2003-ban, a gyermekek védelméről szóló pedig 2004-ben lépett életbe. Így amikor elkezdtünk foglalkozni a gyermekkel szemben elkövetett visszaélésekkel, a párkapcsolati bántalmazással és az emberkereskedelemmel, még nem léteztek külön törvények ezekre az esetekre, úgy kezelték őket, mint bármilyen más erőszakos tettet.

A szexuális kihasználású emberkereskedelem esetében a törvénykönyvben két típusú bűncselekmény létezett, a prostitúció és a futtatás. 1999. és 2001. között a nálunk kezelt ügyek szinte mindegyikében bűnügyi eljárást indítottak prostitúció és/vagy illegális határátlépés miatt az áldozatok ellen, attól függetlenül, hogy kényszerítették őket vagy drog hatása alatt voltak. Ezek az esetek nem kerültek bíróság elé, egy idő után lezárták az eljárásokat, de a gyanúsítás megtörtént, ami további traumákat okozott az áldozatoknak.

Miért fontos, hogy különböző törvények vonatkozzanak arra, ha egy idegen bánt az utcán, és ha párkapcsolati erőszakról van szó?

Mind a következmények, mind az erőszak működése más típusú, ha olyan személyről van szó, akivel egy házban élsz, mint amikor idegen követi el. Ha családban történik, nagyobb a kockázata, hogy a bántalmazás ismétlődik. Ilyenkor kölcsönös függőségi helyzetben van a két fél, és bizalmi személy az elkövető mind párkapcsolatban, mind gyerek-szülő viszonyban.

Családon belüli erőszak esetén nehezebb kilépni az erőszakból vagy megvédeni az áldozatot, a beavatkozás és megelőzés is más, mint az idegenek közti erőszakos cselekedetek/bűncselekmények esetén. Egy másik fontos szempont, hogy a törvény nem csak büntetőtörvényt jelent: intézmények, stratégiák létrehozását, működtetését is.

Hogyan tudtatok törvények hiányában fellépni? Ma is nehéz bizonyítani különböző típusú bántalmazást, akkor milyen eszközeitek voltak?

Egy nyolcéves kislány esetét idézném fel, amikor a nagyapa szexuálisan molesztálta a gyermeket. Megkértek, hogy kísérjem el a kislányt a rendőrségi meghallgatásra, hogy fordítsak. A szülők értelmi fogyatékkal élők voltak, a nagyapa volt az elkövető, a nagyanya a támogató.

A rendőrségi irodában együtt hallgatták ki a nyolcéves gyereket a gyanúsítottal, aki a kislány mellett ült végig. Nem engedték, hogy legalább a gyermek és a gyanúsított közé üljek, a szemben ülő, kihallgató rendőr háta mögött pedig meztelen nők fényképei voltak kitűzve. A pszichológiai jelentésemet szó szerint kidobta a nyomozást végző rendőr kolléga.

Ehhez a kétezres évek eleji történethez képest ma minden vagy majdnem minden szexuális bántalmazás esetében kérik a pszichológiai jelentést. Végül elítélték a nagyapát, két év és nyolc hónapot kapott a kislány bántalmazásáért, és még egy évet a bírósággal szembeni tiszteletlen magatartásáért, mert többszöri felszólítás ellenére is kedveskének szólította a bírónőt.

Elég döbbenetes, hogy a gyermek molesztálásáért alig három évet kapott, a bírónő megszólításáért pedig egyet.

A törvénykezés 2000-ben enyhébb volt, a nemi erőszak meghatározása is más volt 2001-ig, mint ma, például csak lányok lehettek áldozati státusban. Így fiúkkal szemben elkövetett nemi erőszakról nem is lehetett beszélni. Ilyen esetben csak a kiskorú megrontása lehetett a vád, ami sokkal enyhébb büntetéssel járt.

2001-ig a nemi erőszak bűntettétől teljeskörű felmentést is élvezett az a gyanúsított, aki feleségül vette a sértett felet. Beleértve a 16, kivételes esetekben a 15 évét betöltött kiskorú lányokat is. Csoportos nemi erőszak esetén ha az egyik elkövető feleségül vette az áldozatot, mindannyian mentesültek a felelősségrevonás alól.

Megegyezések, nyomás a család részéről… nagyon nehéz volt részt venni azokban az ügyekben. A konkrét bántalmazáson kívül sok intézményi/társadalmi szintű bántalmazás okozta sérüléssel, traumával is számolnunk kellett.

A változások léptéke látszik ebből is, hogy 2001-ben ‒ törvényi szinten ‒ társadalomként jónak láttuk azt, hogy egy házasság (akár csoportos) nemi erőszakkal kezdődjön.

Az Artemisnél dolgozók persze nem értettünk egyet ezzel. Ez volt az egyik olyan helyzet, amely arra kényszerített minket, hogy pszichológusok, szociális munkások, jogászok létünkre lobbival és érdekképviselettel is foglalkozzunk a pszichológiai tanácsadáson, terápián kívül.

A legnyitottabb rendőrök, ügyészek számára is nagyon újak voltak ezek a helyzetek a 2000-es évek elején. Sokat egyeztettünk arról, hogyan beszéljenek gyerekekkel, felnőttekkel, ha szexuális életet érintő bűncselekményről van szó. Volt rendőr, aki maga mondta, hogy nem tudja, hogy nevezze meg a testrészeket, ha egy gyerekről van szó, kényelmetlen volt számára rákérdezni, hogy hová nyúlt az elkövető. Sem a képzésben, sem a továbbképzésben nem volt téma a szexuális abúzus. Sajnos most is nagyon ritka.

Az Artemis nyelvpolitikájában fontos volt az anyanyelvhasználat?

A megalakulástól az volt az elv, hogy a bántalmazott számára a legkönnyebb anyanyelven beszélni az őt ért erőszakról. Igyekeztünk biztosítani, hogy a kommunikáció nyelve választható legyen. Volt olyan időszak, amikor a tanácsadó központ kétnyelvű feliratát folyamatosan ki kellett cserélnünk, mert valakit zavart a magyar felirat. Minden szórólapunk többnyelvű volt.

A roma közösségekkel való munkában sikerült a legkevésbé megvalósítani az anyanyelvű kommunikációt, de erre is törekedtünk. A roma közösségekben még nagyobb tabu, szégyen a szexuális bántalmazás, több fiatal lány volt akkoriban, akiket megerőszakoltak, és a család, a közösség kitagadta őket, mert „értéktelenné váltak”.

Hatóságoknál ‒ kórházban, rendőrségen, gyermekvédelemnél ‒ kerültünk ezekkel a gyerekekkel kapcsolatba. Akkor úgy folytak a beszélgetések, hogy az anya egy szót sem szólt, ha őt kérdeztem, akkor is a férj válaszolt. Az utcán mondta egyik anya, amikor nem volt vele a férje, hogy neki nem szabad beszélnie, ha ott van vele a férfi.

A magyar anyanyelvű bántalmazottakat is segítő szervezetként milyen volt a politikai támogatottságotok?

Soha nem kerestük egyik vagy másik politikai pártot. Kényszerből kezdtünk lobbival foglalkozni, mert azzal találkoztunk, hogy ha nincsenek törvények, kampányok, kiegészítő jellegű szolgáltatások, keveset tudunk tenni önerőből. A megalapozó brüsszeli támogatásnak az volt az elve, hogy két évig finanszíroznak, azután a közösség kell fenntartsa a szolgáltatásunkat, ha fontosnak találja, elismeri. A hatóságoktól pedig ellenkező üzenetet kaptunk: teremtsük meg magunknak az anyagi fedezetet. Rengetegszer voltunk krízishelyzetben a finanszírozás hiánya miatt.

Kolozs megyében hol működnek családon belüli erőszak elszenvedői számára menhelyek? Ezek fel vannak készülve az anyanyelvű kommunikációra?

Nem minden szervezetnél fontos ez a kérdés. A Lumea ca Lumea szervezetnél van lehetőség magyar tanácsadásra, ők inkább gyerekekkel foglalkoznak a tanácsadó központjukban, menhelyük nincs. A polgármesteri hivatal szociális osztályánál is alapelv az anyanyelven történő szolgáltatás. Három menhely működik Kolozs megyében, ezekben tudomásom szerint nincs magyar nyelvet beszélő pszichológus, szociális munkás.

Az RMDSZ NEEEM! kampányban tanácsadóként vett részt az Artemis?

Nem az Artemist mint szervezetet keresték meg, hanem egyéni szakértőként kértek fel. A szaktudásunk továbbadása mindig is fontos elv volt, ezért segítünk bárkinek, akinek erre szüksége van.Számomra mint magyar anyanyelvű és erőszaktémával foglalkozó szakembernek fontos, hogy magyarul is jelenjenek meg információk és szolgáltatások a témában.

Mondhatni, hogy a NEEEM! az egyik legnagyobb romániai magyar nyelvű kampány a családon belüli erőszak témában? Mi volt a te szereped?

Tudtommal igen. Az országos kampányok kapcsán is azt szorgalmaztam, hogy ahol erre szükség van, ott többnyelvű szórólapot, kampányfilmet készítsenek, mégis jellemzőbb az angol nyelvű, mint a magyar. Szakmai konzulens voltam, ami azt jelenti, hogy az anyagok szakmai korrektségét ellenőrzöm, amelyek például a honlapra kerülnek. Engem jóval a kampányvideók után kerestek meg, talán éppen az akörüli vita miatt: ha valaki olyan szakspecifikus témához nyúl, amihez nem elég felkészült, fontos, hogy legyenek szaktanácsadói ‒ ne csak kommunikációsok, mert nem elég, ha ütős a tartalom, hiteles is kell legyen.

A weboldal tartalmáért, szemben a videókkal, tehát te vállaltál felelősséget?

Megírtam a tartalmakat, amiket tőlem kértek. Ezeket aztán saját belátásuk szerint használják fel. Elmondtam a véleményem abban, amiben kikérték ‒ a felhasználás módjáról, formájáról ők döntenek-döntöttek.

Árthat-e egy szakmai hitelességre és bizalomra alapuló közérdekű kampányban, ha az egy párt nevéhez fűződik? Nem csak az áldozatok, hanem a közösség szempontjaira gondolok, hiszen megosztottan viszonyulhatnak a párt politikájához.

A politikai döntő szervek határozzák meg a szociálpolitikákat, a törvények, stratégiák mindenikét, így közvetlen befolyással vannak arra, hogy milyen szakmai szolgáltatásokat tudunk létrehozni, és ezeket ki veheti igénybe.

Ha most konkrétan az RMDSZ NEEEM! kampányára vonatkoztatjuk a kérdést, úgy gondolom, nem tisztem megítélni, hogy miért ebben a  formában indították a kampányt. Az én feladatom a szakmai információk közvetítése. Ha valakit érdekel a téma, lehet naiv vagyok, számomra nem az a lényeg, hogy melyik párt népszerűsíti, hanem hogy szakmailag megbízható-e. Nem tudok arra válaszolni, hogy miért nyúltak ennyire szakmai kérdéshez, amiről én az elejétől jeleztem, hogy szakemberekre kellene bízni.

Az áldozat szempontjából korrekt lépések kieszközölését, pártpolitikától függetlenül, feladatomnak látom, ezért is éveken keresztül, kisebb-nagyobb intenzitással, helyi és országos hálózatban dolgoztunk, konzultáltunk a mindenkori kormánnyal a családon belüli erőszakról szóló törvény módosításáról.

Szakemberként és civilként egy politikai párt szerepét abban látom, hogy felelősségi körének megfelelő tevékenységet folytasson: nem csak a törvénymódosításokban való részvételre gondolok, hanem a jelenlegi törvények alkalmazásában, hogy azzal a politikai erővel éljen, amivel felruházták őt a szavazói. Nem törvényi előírás jelenleg, de van rá ajánlás, hogy a helyi tanácsok közpénzből hozzanak létre tanácsadó központokat, menhelyet. Az a kérdés, hogy a meglévő forrásokat használják-e, ahol eddig is megtehették volna.

Nem látom, hogy az RMDSZ vagy bármely más párt színeiben dolgozó tanácsosok saját hatáskörükben igyekeznének lépéseket tenni. Ezzel szemben jó példa lehet a kolozsvári önkormányzat, amely megtette a konkrét lépéseket már a tanácsadóközpont létesítéséhez, a lakhatási kiegészítést és a menhely létrehozását is kitűzte.

Szerintem politikai párttevékenységként az lenne hiteles, ha országos szinten lobbiznának forrásokért, amelyeket majd megpályázhatnak állami és civil szervezetek. Sőt ők maguk mint tanácsosok, polgármesterek, stb. a rájuk bízott közpénzből hozzanak létre olyan szolgáltatásokat, amelyekre szükség van.

Ezzel szemben, ahogy látom, a NEEEM! kampány forrásteremtő tevékenysége adománygyűjtésből áll, a begyűjtött összeget meg civil szervezetek támogatására szánnák. Hogy miért nem európai támogatások lehívása vagy közpénzekből való költségvetés elkülönítése a cél, ahogy a jelenleg érvényben lévő törvény ajánlja, és az „új törvény” előírja, azt nem értem.

A nemrég benyújtott két törvénytervezet, és a végül elfogadott törvénymódosítás teszi még aktuálisabbá a családon belüli és a párkapcsolati erőszak kérdését. Az RMDSZ által benyújtott tervezet kapcsán is konzultáltak veled vagy az egyesülettel?

A törvénytervezetben érintett kérdésekkel kapcsolatos álláspontunk ismerték, de mi nem tudtuk, hogy mit tartalmaz a tervezet, míg be nem iktatták, és meg nem tudtuk nézni a képviselőház honlapján a javaslatot. Ha a konzultáció feltételezi a megbeszélést, a szakmai vitát, akkor nem konzultáltak velünk. Megkérdezték, hogyan látjuk a törvény akkori formáját.

Nagyon örültünk, én és az artemises kollégák is, hogy több párt is gondolkodik a témáról. Azt is elmondtuk, hogy milyen lépéseket tettünk addig, tudtak a kormány által előterjesztett törvénytervezetről is, amelyen évek óta nagyon sok szervezet dolgozott. Mégis úgy döntöttek valamiért, hogy sajátot dolgoznak ki. Én úgy gondolom, hogy egy újabb tervezetbe olyasmit lett volna érdemes megfogalmazni, amit a másik nem tartalmazott.

Tehát a tervezetet, aminek kidolgozásában ti is aktívan részt vettetek, végül a kormány nyújtotta be a parlamenthez.

Szakemberként elég jó tervezetnek tartom, ha nem is tökéletes, amit a kormány iktatott 2018 februárjában, illetve ami az egyeztetések után megszavazásra került. Az RMDSZ tervezete tényleg hamarabb iktatásra került, viszont az általunk készített terv hosszú évek munkája, nagyon komplex.

Interminiszteriális találkozók is voltak, hogy minden olyan intézmény, amelynek szerepe van a törvény alkalmazásában, hozzá tudja tenni az ő meglátásait: mire van szüksége a rendőrségnek, a bíróságnak, a szociális szolgáltatlásoknak, mivel járulhatnak hozzá a civilek ‒ ezeket mind végigbeszéltük. Amit eddig még nem tapasztaltam, hogy a polgármesteri hivatalokig is eljutott a tervezet, hogy a szociális osztályok is véleményezzék.

Milyen fő különbségeket emelnél ki a kormány és az RMDSZ törvénytervezete között?

Egy hasonlósággal kezdeném. Mindkét tervezetben szerepelt a rendőrség által azonnali, ideiglenes távolságtartási végzés kibocsátásának javaslata. Az RMDSZ tervezetében aránylag rövid leírás van az eljárásról, a másik részletekbe menően kifejti, kapcsolatba hozza az eljárást a folytatásával.

Számomra érthetetlen, hogy ‒ ahogyan a sajtónyilatkozatokból értem ‒ az  RMDSZ azt állítja, hogy a javaslatuk bizonyos cikkelyeit átemelték a kormány által végső formában megszavazott törvénybe.

Ismereteim szerint a kormány nem támogatta az RMDSZ által benyújtott  módosítási javaslatot, a Munkaügyi és Szociális igazságosság Minisztéirum égisze alatt működő Nők és Férfiak Közötti Esélyegyenlőség Országos Ügynökségének, illetve a Belügyminisztériumnak a bizottsága is elutasította.

Az RMDSZ által beadott javaslat az ajánlott módosítások után leszűkült az ideiglenes távoltartási végzés kibocsátásának javaslatára. Ennek a megvalósítási lehetőségeit viszont már csak a másik, kormány által benyújtott tervezetben találjuk meg, és azzal került megszavazásra.

A legnagyobb visszhangot ‒ vitának nem is nevezhetném, bár személyesen szerettem volna megvitatni a javaslat kidolgozóival ‒ az a javaslat váltotta ki, amely az első feljelentés után megtartotta volna annak lehetőségét, hogy a feljelentés visszavonása után leálljon a hatósági kivizsgálás, miközben ha ugyanaz az áldozat ugyanazon elkövető ellen másodszor is feljelentést tesz, akkor a kivizsgálás hivatalból folytatódik.

Az RMDSZ indítványának hivatalos indoklása szerint a sértett félnek joga van a magán- és a családi életének a védelméhez. Ez alapján jogában áll leállítani első ízben a kivizsgálást. Nem értem, hogy ezt a jogát miért veszíti el második esetben az érintett, hiszen az indoklásban nem az áll, hogy a második eset súlyosabb vagy habituális. Ennek a logikának a megértését számomra az is nehezíti, hogy pont az RMDSZ családon belüli erőszak elleni kampányának a mottója a Nem magánügy!.

A megszavazásra került és gyakorlatba ültetésre váró törvény (melynek szövege itt elérhető) fontos pontosításokat, kiegészítéseket hoz például az alapfogalmak ‒ az áldozat, a családtag, az erőszak formáinak ‒ meghatározásában. Sok részlete van a törvénynek, csak pár cikkelyt, újdonságot emelek ki: az orvosok, beleértve a családorvosokat, bejegyzik a páciens kórlapjába az erőszakra utaló jeleket; az elkövető számára kötelező a meglévő szolgáltatások keretében szállást biztosítani (ha például kilakoltatják az ideiglenes távoltartással); kötelezővé teszi a szakszolgáltatások létrehozását áldozatoknak és elkövetőknek egyaránt (eddig ez egy megengedett lehetőség volt); mobil, helyszínre kiszálló multidiszciplináris csapatok létrehozását és fenntartását írja elő.

Milyen további lépéseket tartasz fontosnak a családon belüli erőszak területén? Olyan kérdésekre gondolok, amelyek eddig talán kevésbé kerültek a nyilvánosság elé.

Fontos lépés: komolyan venni az új törvényt. Magas standardok alapján készült a dokumentum, szeretném, ha a kivitelezése is annyira komoly lenne, mint a megszövegezése. Kellemesen meglepne, ha minden politikai párt, amelyik az elmúlt két évben felvállalta a nők elleni erőszak témájának a felelős kezelését, országos, megyei és helyi szinten egyaránt megtenné azokat a konkrét lépéseket, amelyek megfogalmaztak.

Pszichológusként szeretnék úgy dolgozni a továbbiakban, hogy ne kelljen törvényekkel, stratégiákkal, szociálpolitikával foglalkoznom ahhoz, hogy hatékonyan tudjak segíteni az erőszak túlélőinek.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom